Adventi mese – Befejező rész

forrás itt

Jancsi az előző részben elindult felfelé a hegyen Melvinnel, az óriással, remélve, hogy meglátja a csúcsról otthonát, és végre hazajuthat szentestére. Azonban besötétedett, és a sötétségből az ádáz krampuszmanók lestek rájuk.

(Első rész, Második rész, Harmadik rész)

– Félek – mondta Jancsi.

– Én is – felelte Melvin. – Akarom mondani, nyugi, nem lesz semmi baj.

A piros szemek már csak néhány méterre voltak tőlük.

– Nem kéne rohannunk? – kérdezte Jancsi.

– Felesleges. Utolérnek. Inkább próbáljunk meg beszélni velük.

– Mégis miről?

– Hát azt nem tudom. De csak meg lehet beszélni, hogy ne egyenek meg minket. Én például szerintem nem vagyok valami finom. Te mit gondolsz?

Jancsi csak a fejét rázta. Soha nem félt még ennyire. Úgy markolta szütyőjét, hogy keze már teljesen görcsbe állt. Megfeszítette testét.

Legyen bármi, ő hazamegy a díszekkel szentestére. Nem akadályozhatja meg senki.

– Csak nem olyan gonoszak ezek a manók. Karácsony van, biztos megenyhül a szívük – mondta.

Ahogy kimondta, előbukkantak a feketeségből a krampuszmanók.

Jancsi nevetni kezdett.

– De hisz ti… nagyon aranyosak vagyok! Melvin, azt mondtad, hogy ijesztőek.

– Hát az a szóbeszéd… – mondta elpirulva az óriás.

A sok apró szőrgombóc körbevette őket, és kíváncsi szemekkel vizslatta a két vándort.

– Olyanok, mint a kiskutyák! – kiáltotta Jancsi. – Megsimogathatlak? – fordult az ádáz krampuszmanók vezetőjéhez.

Amaz kinyújtotta a nyelvét, és beleegyezőleg lihegni kezdett.

 

Jancsi és Melvin most már a krampuszmanók kíséretében ment a hegyen, piros szemük világította meg az utat, így gyorsan haladtak. A manók vezetője, Krampi nagyon összebarátkozott Jancsival, végig a lába mellett loholt.

Hamar meg is érkeztek a csúcsra.

Tátva maradt a szájuk a látványtól.

 

Az egész birodalom elterült előttük, karácsonyi fényekkel kivilágítva. Felvilág, az Alsó–Hátság, A Nagy Tisztás és… ott volt, nem is olyan messze Nyárország.

– Nézzétek ott az erdő… és ott a kunyhónk! – kiáltott fel Jancsi.

A krampuszmanók visongva ujjongani kezdek.

– Jó messzire elkeveredtél – mondta Melvin. – Biztos a vihar. De ami azt illeti, örülök neki, hogy találkoztunk. A barátom vagy, és remélem még látjuk egymást.

– Én is remélem – mondta Jancsi. – Már csak az a kérdés, hogy jutok haza.

A krampuszmanók vidám visongása szirénaként törte meg az éjszaka csendjét.

– Mi segítünk! – sipították.

 

A manók láncokat alkottak, mindegyik megfogta az előtte álló hátsó lábát. Aztán rájöttek, hogy ez így nem túl jó, úgyhogy oszlopokra bomlottak.

– Ugorjatok fel! – visongta Krampi. – Elviszünk.

A fiú és az óriás felfeküdt a manórengeteg hátára, belekapaszkodtak a szőrükbe (illetve Jancsi egyik kezével a szütyőjét markolta), aztán behunyták a szemüket, és rábízták magukat a szőrmókokra.

 

A manók vágtázni kezdtek, nyaktörő iramban haladtak lefele a hegyoldalon, aztán már a tónál voltak és robogtak tovább a kisfiú otthona felé.

 

A fiú szülei nem tudták mire vélni a nagy zajt. Napok óta nem aludtak, várták Jancsi hazatértét, aggódtak, és minden egyes zajra felriadtak. Hát még több száz szőrös manó patájának dobogására az éjben. És valaki kiabált.

– Gyí! Hó! Mindjárt ott vagyunk, ne lazsáljatok!

A szülők a kunyhó előtt álltak, és azt látták, hogy egy szakállas óriás fekszik egy hatalmas szőrgomolyag hátán, és üvöltözik. De nem csak ő volt ott.

– Jancsi… Jancsi, édes fiam! – kiabálta az anyja, és rohanni kezdett fia felé.

A szőrrengeteg megállt, ami nem ment minden nehézség nélkül. Mindegyik manó nekiütközött az előtte állónak, és a nagy ütközéstől Jancsi és Melvin egész egyszerűen lerepült a manók hátáról. Méghozzá egyenesen Jancsi szüleinek ölébe.

– Csókolom, Melvin vagyok – mondta az óriás, miután felsegítette Jancsi anyukáját a földről.

forrás itt
forrás itt

Együtt díszítették fel a fát. Tobozokat festettek, felrakták a karmazsinszínű drágakövet is a fára, ragyogott az egész otthon, és Jancsiék arca is. A krampuszmajmok elaludtak a fa alatt, meg mindenhol, ahol helyett találtak a nagy készülődésben.

– Ez volt a legizgalmasabb karácsonyom, de nagyon örülök, hogy végre itthon vagyok.

– Na, de hol voltál, kisfiam? – kérdezte Jancsi apja, miután beesteledett. Fahéjas kakaót kortyolgattak, Melvin most ivott ilyet először, de rájött, hogy ez a kedvenc itala.

Jancsi és Melvin mesélni kezdett a kandalló tüze mellett. Felvirradt, mire befejezték.

forrás itt
forrás itt

Vége

Ne felejts el jobb oldalt felül feliratkozni, ha szeretnél értesítést kapni az új cikkekről!

Ezeket a cikkeket olvastad már? 🙂

10dolog2szinezd10rend